Nem állítanám, hogy a karácsony előtti pakolászás úgy hatna rám, mint Proustra a madeleine-keksz, amit teába mártott, és máris megrohanták a gyerekkori emlékek. Mégis érdekes érzés kézbe venni a Hökkentő című, mára minden bizonnyal megszűnt hallgatói folyóirat 25 éves számát. Ezt a 2000 novemberében kiadott példányt a szekrényem mélyén őrzöm – méghozzá pont azért, mert ez egyfajta időkapszula a számomra. Kétlem, hogy az OSZK eldugott sarkában szunnyadó köteles példányokon kívül még sok helyen fennmaradt volna ebből a periodikából.
2000-ben kezdtem az egyetemet, és alig két hónap telt még csak el a később kissé hosszúra nyúlt egyetemista életemből, mikor az Egyetem utcai épületben a lépcsőház egyik ablakpárkányára kihelyezett újságokból elvettem egyet. Hogyan hagyhattam volna ott, mikor csinos lány volt a borítóján? Nem is dobtam ki egyből ahogy átfutottam az írásokat benne. Így történt, hogy bekeveredett abba az elképesztő rendetlenségbe, amit komoly munkával építettem, és a szobám szekrénysorának bárszekrény-részében őriztem és hízlaltam éveken keresztül.
Különféle papírok kusza egyvelegét halmoztam, gyűrtem, dobáltam egymásra. Ez a halom papír olykor önálló életre kelt, kifeszítette a szekrényajtót, majd nagy puffanással terült szét a szőnyegen. Rendrakás címén pedig újrarétegezve gyűrtem vissza a helyére. A rutin és az évek aztán alkalmassá tettek rá, hogy ne csak otthon rejtegethessek papírokból halmozott szörnyeket a szekrényemben. Ezt a képességemet később tanárként is kamatoztattam, mikor több osztálynyi dolgozatot halmoztam fel a tanáriban a nekem biztosított fém öltözőszekrényben.
Mikor aztán költöztem, majd újra és újra költöztem, idővel ez a lapszám annak a néhány tárgynak a része lett, amit megőriztem egyetemista koromból. Van benne egy rövid kis cikk a mobiltelefonokról, ami igazi retró hangulatot áraszt, de meglepően aktuális is. A cikk címe: Egyre „mobilabbak” a diákok. A rövid kis írásban a szerző – Molnár G. Attila, hogy pontosak legyünk – azon lamentál, hogy egyre gyakrabban látni az egyetemisták kezében mobiltelefont. Jó újságíróként utána is járt kicsit a dolognak, és kiderítette, hogy az akkor még létező Westel 900 egyik üzletében a vásárlók fele főiskolás vagy egyetemista volt. Habár én nem ebből az üzletből szereztem a telefonom, de én is az újsütetű telefontulajdonosok körébe tartoztam ekkoriban. Talán augusztus végén vagy szeptember elején kaphattam meg az első mobilom, amit nem sokkal később követett a második, mivel az elsőt elveszítettem a buszon.
Azért is furcsa érzés olvasni ezt a cikket, mert pont a nagy átmenet idején született. Nem sokkal korábban kezdődött, hogy terjedni kezdtek Magyarországon is a mobiltelefonok, és néhány év elteltével már teljesen természetes lett, hogy mindenkinek a zsebében ott lapul egy. Valószínűleg öntudatlanul, de egy olyan időpillanatot ragadott meg Molnár G., amikor még nem mindenki volt mindenhol elérhető, és ő sem tudott bárhonnan elérni másokat, de a lehetőség erre már megvolt. A lehetőséggel együtt pedig egyre nőtt rá az igény is.
Egészen furcsa belegondolni, hogy tíz évvel voltunk a rendszerváltás után, ami a politikai és gazdasági átalakulás mellett sokak számára elhozta a hagyományos otthoni telefon lehetőségét is. Mindaddig a telefonkönyvek igen vékonyak voltak. Az intézmények, vállalatok, közületek számai mellett csak néhány szerencsés vagy kiváltságos ember lakásában állt – többnyire külön kis asztalkán – egy telefon. Aztán a ’90-es években, a piacgazdaság és az ikervonalas rendszer megnyitotta az utat a telefonok előtt. De mire mindenki kapott, aki szeretett volna és meg tudta fizetni, már ott kopogtatott egy új, mobil világ a kézbe fogható telefonjaival.
A feltehetően ifjú újságíró nem állt meg az eladási statisztikáknál, hanem végzett egy gyors közvélemény-kutatást is. Hogy hány hallgatót kérdezett meg, nem tudom – talán már ő maga sem emlékszik rá –, de négyük véleményét idézi. Érdekes módon egyikük sem rendelkezett saját telefonnal, és hasonlóan is nyilatkoztak. Olyanokat mondtak, hogy nem látják értelmét a használatuknak, zavaróak, feleslegesek. Diákok kezében furcsa látványt nyújtanak. Egyikük szerint státuszszimbólum a mobiltelefon, de értelmét nem látja. Még azt is felveti valamelyik válaszadó, hogy az egyetemek, főiskolák épületeiben be kellene tiltani a használatukat. A nagy elutasítás valószínűleg a Hökkentő meglehetősen konzervatív szemléletének is köszönhető volt, ugyanakkor a válaszolók rátapintottak néhány máig velünk élő problémára. Habár ma már inkább azt nézik meg, aki hagyományos, „buta” telefont használ, ugyanakkor a kulturált, másokra tekintettel levő telefonhasználat szabályai napjainkban sem egyértelműek mindenki számára. Hol voltunk pedig még attól a totális függőségtől, ami mára kialakult nem pusztán a fiatalok, de jobbára minden generáció körében.
Máig élő gondolat, hogy valami módon korlátozzák a telefonok használatát. Nálunk újdonság, hogy általános és középiskolában a diákoknak le kell adniuk a telefonjaikat a tanítás megkezdése előtt, és csak hazainduláskor kapják azokat vissza. Egyes országokban pedig jelenleg azon gondolkodnak, hogy betiltsák a közösségi média használatát 16 éves kor alatt. Mi több, ma már létezik az online detoxálás fogalma is, ami azt jelenti, hogy egyesek – ha megtehetik – önszántukból hosszabb vagy rövidebb ideig kerülik az internet használatát, akár telefonon, akár más eszközön.
Mindez persze már nagyon távol van attól a kicsit naiv moralizálástól, ami az egyetemi újságban megjelent. Ugyanakkor mindaz, amiben élünk, ahogy kommunikálunk, ahogy – nem szeretem a kifejezést – fogyasztjuk az információt, akkoriban kezdődött, amikor ez a kis írás napvilágot látott. Talán 25 év múlva ezt a cikket is valaki majd újraolvassa, és talál benne valamit, ami miatt negyed évszázad elteltével is érdekes lehet.
Feltételezem azért, hogy Molnár G. Attila azóta beszerzett magának egy telefont.
Szász Péter