D.O. A., Rudolph Maté, 1950
Főhősünk elég meggyötört állapotban érkezik a Los Angeles-i rendőrkapitányságra.
Láthatóan nagyon rosszul van, poros, gyűrött zakóban botladozik be az ajtón. Egy gyilkosságot jött bejelenteni.
Hogy kiét? Hát a sajátját.
Őt ugyanis nemrég meggyilkolták. Hogy miért tudott a saját lábán bejönni mégis a rendőrségre, ami valljuk be, nagy szó egy halottól? Mert mérgezés történt, és a méreg bár az orvosok tehetetlenek ellene, még hagyta élni pár napig.
Így kezdődik és tulajdonképpen végződik Frank Bigelow története. Bigelow (Edmond O’Brien) nem egy tipikus film noir főhős. Könyvelési irodát vezet, és a legnagyobb kaland az életében eddig úgy tűnik, a házasság lenne, amit elvár tőle szép, szőke asszisztense, Paula, (Pamela Britton) de úgy tűnik hiába: fél elköteleződni. A munka és az esküvő elől egy kis vakációra San Franciscoba utazik. Nem hibáztatom érte, jó ötletnek tűnik. Sajnos azonban könyvelőnk halálos kalandja kezdődik ott, nem a vakációja.
A rendező a lengyel-magyar-zsidó származású (az akkor épp a Monarchiához tartozó Krakkóban született) Rudolph Maté számos sikeres filmet rendezett, bár leginkább kameramanként volt elismert.
Ez a filmre is hatást gyakorolt erősen.
Az egész bonyodalom tulajdonképpen egy számlával kezdődik, amit Bigelow jegyez ellen.
Bigelownak már nincs sok ideje hátra miután megtudja, hogy halálos mérget tettek az italába egy helyi jazzklubban. Úgy dönt, utolsó erejét arra fogja fordítani, hogy leleplezze gyilkosát. A szálak egy másik nagyvárosba, Los Angelesbe vezetik. Itt derül ki, hogy a számla miatt kell valószínűleg meghalnia. A számla egy iridium-vételt rögzített. Ez az anyag lopott volt. A vevő Eugene Philips bajba keveredett a törvénnyel emiatt és hamarosan öngyilkos lett.
De a számla igazolta volna, hogy Philips vette valakitől. Nyilván ez a valaki a tettes. Most mindenkit, aki kapcsolatba került az üggyel el akar tüntetni és a gyilkosságtól egyáltalán nem riad vissza.
Közben gyanússá válik az elhunyt özvegye, Mrs. Philipps (Lynne Baggett), az elhunyt öccse, Stanley (Henry Hart) a cég könyvelője Halliday (William Ching), és megjelenik egy sima modorú dandy-gengszter, Majak is. (Luther Adler)
Majak úr öccse volt az iridium eladója, de ő már nem él. Viszont a gengszter fogdmegdjei nagyon is élnek és azon vannak, hogy Bigelow elhallgasson.
Az egyik verőlegényt, Chestert, Neville Brand sokszor kitüntetett második világháborús katona és olvasni szerető, de egyébként legtöbbször rossz arcokat alakító színész játszotta. Már alig vártam, hogy jól ellássák a baját.
Bár ez a figura kissé erőltetett is volt azzal, hogy egy szadista lelkibeteg, kissé ki is rí a dörzsölt, leginkább pénzért keménykedő gengszterfigurák közül, akik benépesítették a korabeli amerikai filmvásznat.
Ez a film a híres, látványos jeleneteiről ismert. Ezek a jelenetek adják el tulajdonképpen a filmet. Amikor Bigelow megtudja, hogy haldoklik, elkezd rohanni a tömegen át, ész nélkül, míg egy újságosbódénál köt ki. A bódén a Life magazin példányai körbe-körbe! Maga a nyitójelenet is híres, amiben saját gyilkosságát jelenti be a rendőrségen. A végső leszámolás helyszíne a híres Bradbury-épület, a filmtörténet leghangulatosabb épülete. Hol láthatjuk még? Hát a Blade Runnerben. (Meg még vagy tucat filmben…)
Bigelow pedig a san fransciscói Market Streeten rohan végig, és a járókelők nem is tudták, hogy közben filmfelvétel zajlik.
Azután a külső felvételek is hangulatosak, Los Angeles maga a film noir város, erről kétség sem lehet. Természetesen, hogy a filmben is így mutatkozik meg az a rendező és a kameraman mesteri munkáját, hangulatteremtő képességét dicséri. És ne felejtsük el a hektikus jazzklub jelenetet, a néző megirigyli a negyvenes évek végének klubéletét, igazi, jó buli. (Bár hősünket ott mérgezik meg.)
Más a helyzet a film karaktereivel.
A legtöbb szereplő szolid alakítást nyújt, különösen a viszonylag fiatalon meghalt Pamela Brittont emelném ki: vonzó, igazi klasszikus hollywoodi szőkeség. Bár belőle is hiányzik egy Stanwyck vagy egy Bacall fajsúlya. A film problémája számomra az, hogy a film noirokban az emberek közötti kapcsolatok, a dinamika szokott az igazi ínyencség lenni. A Gonosz érintésében például Quinlan kapitány morális ambivalenciája, a Kettős kárigényben a biztosítási ügynök és a csábító femme fatale viszonya, és így tovább. De ebben a filmben a karakterek nem érdekesek igazán. A főgonosz szinte arctalan cselszövő, talán a hölgypartnerének van némi karaktere. A maffia főnök a maga pszichopata módján érdekes, de nem különleges. A film nem a karakterekre koncentrált, ez pedig hiba.
A Holtan érkezett egy érdekes, izgalmas, a saját korában újszerű film, de inkább másodvonalbelinek érzem.
A film egzisztencializmusa is figyelemre méltó: adva van egy könyvelő, akinek meg vannak számlálva a napjai. Most már csak az maradt számára, hogy megkeresi a gyilkosát: bosszúálló és akcióhős lesz.
A végzet, a film noir lelke, ide is beköszön. Mit tennénk, ha hirtelen rádöbbennénk, már csak napjaink vannak hátra? Vajon nem Bigelow felemelkedése is egyúttal az, hogy áldozattá, és hőssé válik?
Ha így van akkor a halál teszi az embert.
Bártfai Imre