Ha nyár, akkor nyaralás; aki teheti, utazik tengerhez, Balatonra vagy egzotikus tájakra. Vagy csak a telekre, de pár nap a Duna-parton is megteszi, ha nem kell bemenni dolgozni, süt a nap, és lehet nem dolgozni. A turisták ilyenkor elárasztják a partokat, az éttermeket, az egykor csendes, senkit nem érdeklő halászfalvakat, ahonnan az évek során szépen kiszorították a lakókat, és a szűk, dohos part menti lakóházak sok pénzért kiadott, szűk és gyakran továbbra is dohos szálláshelyekké váltak. Van, aki perzselő 40 fokban is kifekszik napozni, vagy nekivág a városnézésnek. Más a hirtelen jött esős napok miatt dühöng, és elfecsérelt időnek és kidobott pénznek érzi a nyaralást.
Sokak számára a nyári szabadság az év csúcspontja, amire az előző nyaralás óta készül, amire a pénzt spórolja, ami a kultúránk részévé vált. De mióta is? Meglepő lehet, de egy egészen új jelenségről van szó, egyidős a modern, vagy inkább kortárs társadalmakkal. A nyári szabadság, a nyaralás mint külön fogalom a 20. század terméke, és szorosan kötődik a nyugati munkásosztályhoz és a nálunk leértékelődött/korrumpálódott, majd elfeledett munkásmozgalomhoz. Szabadnap nélkül ugyanis nyaralás sincsen. A munkaidő rövidítése, és hogy a munkásember évente néhány napot otthonától és a munkahelyétől távol tölthessen, kikapcsolódhasson, szórakozhasson, a munkabéke egyik sarokkövévé vált az előző évszázadban. A létrejövő munkáspártok, munkásegyletek, szakszervezetek hosszú, gyakran véres küzdelme ellenére az első világháború előtt többnapos nyári kikapcsolódásra, utazásra csak egy szűk körnek volt lehetősége; és azt sem nyaralásnak hívták.
Divatosak voltak a fürdőkúrák, amik kifejezetten egészségmegőrző, gyógyító eljárásoknak számítottak; a gyógyfürdő-komplexumok többnyire egyszerre voltak panziók és kórházak. Fürdőorvos nélkül a fürdő nem is volt igazi fürdő, az íróként ismert Csáth Géza is dolgozott fürdőorvosként. A hangsúly eltolódását a gyógyulásról a szórakozás és kikapcsolódás felé jól mutatja, hogy a „fürdőorvos” kifejezés hamar a hozzá nem értő, lusta, semmire nem jó orvos szinonimája lett. Fürdőhelyen orvosként dolgozni alacsony presztízst és a szakmai fejlődés elakadását jelenthette.
Banki tisztviselők, ügyvédek, bírák, jól menő kereskedők, városi, megyei elöljárók, egyetemi tanárok, gyárigazgatók kikapcsolódási helyei voltak ezek a helyek. Itt egy kicsit engedhettek a pozíciójukhoz illő viselkedési normákból. Kártyázhattak, énekelhettek, lazábban öltözhettek, be is rúghattak anélkül, hogy a presztízsük odahaza csorbát szenvedett volna. Ami a fürdőben történt, az ott is maradt. A tengerpartokat felkereső nyaralók is hasonló okokból utaztak. Ott is épültek a gyógyszállók, és velük párhuzamosan a mulatók, a cukrászdák, az éttermek és egyéb kikapcsolódást szolgáló helyek. A napozás, a tengerben fürdés a körükben még közel sem volt annyira elfogadott, mint manapság, habár a patakokban, tavakban, ilyen-olyan természetes vizekben szívesen hűsölt paraszt is, munkás is nyaranta. Csak ez nem volt sem szabadságnak, sem nyaralásnak nevezhető.
A nagy-nagy többség azonban nem is álmodhatott üdülésről, nyaralásról; a 19. század végén az európai országok többségében a munkások 10–12 órát dolgoztak heti hat napot, fizetett szabadság nélkül. Magyarországon az 1884-ben elfogadott második ipartörvény szabályozta először az ipari munkások munkaidejét. A felnőtt melósok nappali munkaideje reggel 5 és este 9 óra között lehetett, délelőtt és délután fél, délben egy óra szünetet kellett engedélyezni a számukra. A megelőző időszakhoz képest kifejezetten gyerekbarátnak nevezhető a törvény, hiszen a 10 év alatti gyerekek foglalkoztatását megtiltotta, ugyanakkor a 12 évnél idősebb, de még 14 év alatti tanonc gyerekeket az iskolai időt is beleszámítva már 12 óra munkára is lehetett kötelezni. A szabad vasárnapot Magyarországon 1891-ben iktatják törvénybe, azonban nem minden munkás élvezhette a havi négy szabad vasárnapot, ugyanis voltak kivételek. A törvény úgy fogalmazott, hogy „azon iparnemeket, melyeknél azért, mert az üzem félbeszakítása lehetetlen, vagy a folytonos üzemben tartást a fogyasztó közönség vagy a közforgalom igényei vagy valamely hadászati vagy egyéb közérdek, jelesen ipari indokok feltétlenül megkövetelik, az ipari munka az első szakaszban megjelölt szünnapokon is végezhető lesz”. Ezeken a helyeken arra kellett figyelni a munkaszervezés során, hogy legalább havi egy szabad vasárnapja legyen minden dolgozónak. A semminél az egy is több, de nagy lazulást azért nem engedett. A parasztság esetében pedig ugyanúgy folyt az élet, mint a korábbi évszázadokban mindig, vagyis a mezőgazdasági munkák ritmusához igazodott. Munkaidő-korlátozásról, törvényileg garantált szabadnapról nem volt szó, így nyaralásról sem.
A nyaralás kérdésében nagyobb változást az első világégés hozta el. Azok a társadalmi változások, amiket a háború indított el, a frontról hazatérő katonák gyorsítottak fel. A megerősödő szociáldemokrata és kommunisztikus pártok fontos követelése volt a fizetett szabadság a dolgozók számára. A fizetett szabadnapok — még ha kezdetben nem is kényeztették el a dolgozókat sokkal — olyan minőségi változást jelentettek a dolgozó emberek életében, amit korábban vágyhattak, de nemigen remélhettek. Azok után a napok után is kaptak fizetést, amelyeken nem dolgoztak. Németországban először a weimari köztársaság idején vezették be a fizetett szabadságot, Franciaországban némi késéssel a Népfront-kormány tett így 1936-ban. A briteknél még később, csak 1938-ban vezették be a Holidays with Pay Act címet viselő törvényt, ami nevében el is árulja a tartalmát. Néhány napos fizetett szabadságot vezetett be a munkásosztály számára. Magyarországon 1937-ben iktatták törvénybe, hogy tisztviselők, szellemi dolgozók és munkások 1 év folyamatos szolgálat után évi 6 nap fizetett szabadságra jogosultak, ami 10 év után érte el a maximálisan adható 12 napot. Érdekes módon az Egyesült Államokban, amelynek a társadalmát közel sem rázta meg úgy a háború, mint az európai hadviselőket, a mai napig nincsen szövetségi szinten kötelező fizetett szabadság a munkavállalók számára; a munkaadóra van bízva, hogy a szerződésben mennyi fizetett szabadnapot ad a dolgozóinak.
A két világháború közti időszak nemcsak munkajogi, hanem sok életmódbeli változást is hozott. Divatossá vált a sportosabb testalkat és az addig lenézett napbarnított test. Ekkor vált a nyaralók paradicsomává a Côte d’Azur és más meleg tengerpartok. A túrázás, természetjárás is mint aktív kikapcsolódás elfoglalta a helyét a szabadidős tevékenységek között. Habár a magyar emlékezetben Abbázia, a mai Opatija úgy él, mint ahová a boldog békeidőkben jártak az emberek nyaranta, nem véletlenül lett a Balaton a magyar tenger. Valódi tenger híján az addig csak kevés pihenni vágyó által látogatott tó került a kialakuló hazai turizmus fő helyére. Megjelentek a reklámok, amik a balatoni nyaralást népszerűsítették, és sorra épültek a nyaralók azokban a falvakban, amik korábban többnyire halászatból, bortermelésből és nádvágásból éltek.
A turizmust és a nyaraltatást az európai diktatúrák emelték ipari szintre, és tették igazán tömegessé. Egyszerre kívántak valódi kikapcsolódást kínálni az embereknek, ezzel növelni a rendszer elfogadottságát, és igyekeztek az állampolgárok magánéletét is irányítani, ellenőrizni, megfigyelni. Nem az egyéni pihenésen, kikapcsolódáson volt a hangsúly, hanem az irányított, kollektíven végzett tevékenységeken. A Szovjetunióban megépült az Artek gyerektábor a Krím-félszigeten, de népszerűek voltak a szanatóriumok, ahová szigorúan csak beutalóval lehetett bejutni. Németországban, Rügen szigetén építeni kezdték a gigantikus nyaralókomplexumot, a Prorát, amelyet akár 20 ezer vendég befogadására is alkalmasnak terveztek. A háború kitörése előtt olcsó tengeri hajóutakat is kínáltak Norvégiába, a mediterrán tájakra vagy éppen az Azori-szigetekre. Olaszországban is több gyerektábort építettek ebben az időben. Nálunk az állandó gyerektábor, a Zánkai Úttörőváros csak jóval később, az érett, vagy inkább a hanyatlóba forduló Kádár-rendszerben készült el, és 1975-ben adták át.
1945 után vált egyre inkább dömpingszerűvé a nyaralás a nyugat-európai társadalmakban. Hosszabbodott a fizetett szabadságok száma, a nagy munkaadók, mint a Fiat vagy a Volkswagen, kötelezték a dolgozóikat, hogy az éves szabadságukat vagy annak jelentősebb részét egy hosszabb időszakban vegyék ki, így kezdődtek a mára tipikussá váló nyári leállások a nagy gyárakban. Lassan a többi szektor is igazodni kezdett a gyakorlathoz, hogy nyáron adja ki egy tömbben az éves szabadság egy részét. A munka törvénykönyve Magyarországon ma is úgy rendelkezik, hogy „a munkavállaló naptári évenként egy alkalommal, legalább tizennégy egybefüggő napra mentesüljön a munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettsége alól”. Ezt a két hetet pedig tipikusan nyáron, nyár végén szokás kiadni. A pihenés vágya, a nyári meleg élvezetének vágya, a fizetett szabadnapok és a praktikus munkaszervezés következtében indul meg mindenki egyszerre a Balatonra, és próbál meg nyaralás végén hazatérni.
Szász Péter